A Solaris (oroszul: Солярис) 1972-ben bemutatott orosz film, Andrej Tarkovszkij rendezésében, Stanisław Lem azonos című regényéből.

Kris Kelvin pszichológust azzal bízzák meg, hogy mérje fel a Solaris bolygó felszíne felett lebegő kutatóállomás hasznosságát. Elindulása előtt ellátogat otthonába apja ré barátja, Henry Berton űrhajós-pilóta; egy szerencsétlenség túlélője, amelyben az egyik Solaris-expedíció néhány tagja életét vesztette. Berton, aki furcsa jelenségeket tapasztalt a bolygón, levetít Kelvinnek egy filmet a tragédiát vizsgáló bizottság egyik üléséről, amelyen beszámolt tapasztalatairól, de senki sem hitt neki, és élménybeszámolóját „majdnem semmi valóságalappal nem rendelkező hallucinációk sorozatának” minősítették.

Maga Kelvin sem hisz Bertonnak, aki a felvételen beszél a bizottságnak többek között egy 4 méter magas csecsemőről, akit az idegen bolygó élő óceánjának felszínén látott sétálni; csúnyán összevesznek (Kelvin szerint a szolarisztika haldokló tudomány, amelyet épp a Bertonéhoz hasonló megalapozatlan fantáziálások juttattak kátyúba, a hipotézisek gyártása helyett, ha folytatják a kutatást, bármi áron, akár az óceán röntgen-besugárzása árán is, az eredmény elérésének fontosságát hangsúlyozza, míg Berton a „minden áron való előrehaladás” ezen álláspontját erkölcstelennek tartja). „Igazad volt: ez nem tudós, ez egy könyvelő” – vágja oda Berton dühösen Kelvin apjának (aki előzőleg dicsekedett Bertonnak, hogy fia olyan szorgalommal dolgozik, mint egy évzárást végző könyvelő), miközben elhagyja a házat. Ezután Berton elutazik, de autójából, békülékenyebb hangot megütve, még vizofonon felhívja Kelvin apját, és elmondja nekik (Kris is hallgatja a beszélgetést) a legfontosabb dolgot, amiről dühében megfeledkezett: hogy az ülés után az egyetlen nem szkeptikus résztvevővel, dr. Archibald Messenger-rel együtt meglátogatta Fechner, a tragédia egyik áldozatának özvegyét, akinél látta ugyanazt a csecsemőt normál méretben.

Ezután Kelvin elutazik a Solarisra; az űrállomáson a szokásokkal ellentétben senki nem fogadja. Szobáikban találkozik azonban dr. Snauttal, dr. Sartoriusszal – mindketten igen furcsán viselkednek – és tudomást szerez barátja, dr. Gibarian öngyilkosságáról. Gibarian egy videoüzenetet, afféle búcsúlevelet is hagy Kelvinnek, melyet közvetlenül az öngyilkossága előtt készített. Ezen hallható az ajtón kopogtató Snaut és Sartorius hangja, akik azt hitték, a hosszabb ideje szobájába zárkózó Gibarian megőrült vagy megbetegedett; és erőszakkal betörtek a szobájába, hogy segítsenek rajta – ez volt az öngyilkosság közvetlen kiváltó oka. A láthatóan megtört Gibarian ugyanis egy fiatal nőt (vagy lányt) rejtegetett a szobájában (a felvételen látható is egy pillanatra, és Kelvin később is látja az Állomáson kószálni) – a jó ég tudja, hogy kerülhetett a hermetikusan lezárt állomásra – akit valamiért annyira szégyellt kollégái előtt, hogy a halálba menekült előlük, s valószínűleg csak régi barátjának, Kelvinnek lett volna hajlandó hagyni, hogy segítsen rajta, ő azonban már későn érkezett. dr. Snaut figyelmezteti Kelvint, hogy bármit tapasztal, ne lepődjön meg, ne gondolja azt, hogy a látott dolog nem normális.

A pszichológus – nemigen tehet mást – többek tanácsára hallgatva vár és figyel. Hamarosan furcsa jelenségek, például tíz éve halott felesége, Hari kezdik zaklatni. Az Állomás személyzete rájön, hogy a Solaris „élő” óceánja képes újraalkotni (rematerializálni) bizonyos személyeket az Állomás látogatóinak emlékei alapján; mégpedig általában olyanokat, akik iránt a személy bűntudatot érez – Hari például öngyilkos lett, amiben Kelvin bűnösnek érzi magát. Kelvin megrémül a félelmetesen valóságosnak látszó Haritól, aki nem emlékszik hajdani önmagára. Az újraalkotott embereknek hatalmas fizikai erejük van, de alig bírják elviselni, ha egyedül maradnak. Hari legelső alakmását Kelvin egy rakétába zárva az űrbe lövi (ott valószínűleg megsemmisül, mivel a Solaris neutrínókból álló teremtményeinek stabilitását csak a bolygó közvetlen közelében tudja az óceán fenntartani).

Az óceán azonban egy újabb Harit küld, és Kelvin – tudóstársai figyelmeztetései ellenére – már nem akar megszabadulni tőle, önálló személynek tekinti. Hari második változata végül rájön, hogy ő nem ember, és nem azonos az eredeti Harival; továbbá arra a következtetésre jut, hogy Kelvin nem szereti, sőt undorodik tőle. Ezért Hari meg akar halni, de képtelen rá. Bármit tesz, sebei pillanatok alatt begyógyulnak.

Sartorius és Snaut azt javasolják, hogy az „élő” óceánt sugározzák be olyan röntgensugárzással, amit egyikük agyának ébrenléti állapotban gerjesztett biohullámai modulálnak. Erre a szerepre Kelvint jelölik, aki ezt nem akarja megengedni, sőt úgy dönt, hogy nem válik meg Haritól és nem is utazik vissza a Földre, hanem itt marad vele. Hari azonban saját akaratából beleegyezik a kísérletbe. Az óceán viselkedésében változások állnak be: a besugárzás hatására nem küldi újból az állomásra az elpusztított emlékmásokat, amit előzőleg mindig megtett.

Kelvin rájön arra, hogy a szeretet és az emberekkel való kapcsolatépítés hiánya, a lelkiismeret elnyomása okozta a Solaris „teremtő” viselkedését. Miután megbékél önmagával, a Solaris is „megbékél” és már nem küldi a bűntudat teremtményeit.

A film utolsó képsorai a családi házban játszódnak: Kris – akárcsak a film elején – apjával találkozik, lehajtott fővel előtte térdel s átöleli lábait; a kamera távolodik, s látjuk, mégsem a Földön vagyunk; hanem a Solaris óceánja által teremtett szigeten.