A válság, amelyen Franciaország ma megy keresztül, nem csupán egy újabb epizód egy örökké izgatott országban. Egy mély módválságról szól, amely csak egy új társadalom kezdetével oldódik meg. Az ország több éves elzáródáson megy keresztül, mielőtt egy teljes átalakulásba, egy legalább egy generáción át tartó forradalomba kezdene.

Hetek óta követik egymást a szörnytüntetések Franciaországban. Sok részleg töltőállomásán nincs már üzemanyag, a nagyvárosok központjában pedig több száz tonna szemét halmozódik fel.

Emmanuel Macron elnöknek sikerült bevezetnie a nyugdíjreformot. Szövege nem old meg problémát, és sok igazságtalanságot okoz. Például azok, akik 16 évesen kezdtek dolgozni, csak annyi munkaévvel juthatnak nyugdíjba, mint a 18 évesen kezdők. Egy olyan országban, amely szereti a jogegyenlőséget, ennek a szövegnek nem lett volna szabad elfogadnia. .

Macron elnök szándékosan hozott létre egy olyan patthelyzetet, amelyből senkinek nincs lehetséges kilépése. Kormánya másfél évig minden szakszervezetet megkapott, hogy minden javaslatukat elutasítsák. Tömegtüntetéseken vett részt szerte az országban, és különösen a közepes méretű városokban, anélkül, hogy reagált volna. Aztán ő és az NUPES (balra) rájátszottak a naptárra, hogy a képviselők első olvasatban ne tudjanak dönteni erről a szövegről, végül az Alkotmány egy kivételes rendelkezésével visszaélve kényszerítette ki azt második olvasatban.

Ennek érdekében arra kérte miniszterelnökét, Elisabeth Borne-t, hogy az alkotmány 49-3. cikke értelmében vonja felelősségre kormányát az Országgyűlés előtt. Ezt a szerkesztői konkrét, ehhez nem kapcsolódó vészhelyzetekre képzelték el. Kétségtelenül Charles De Gaulle és Michel Debré soha nem aktiválta volna ilyen körülmények között.

A szavazás végén 577 képviselőből mindössze 9 szavazat hiányzott ahhoz, hogy a kormány bizalmatlansági indítványa lemondjon. Automatikusan „elfogadottnak” tekintették azt a szöveget, amelyet a Közgyűlés soha nem bocsátott szavazásra.

Ez a puccs része a diktátumok hosszú sorának, amely a „sárgamellényes” mozgalom visszaszorítására irányuló intézkedésektől az egészséges lakosság bezárásáig terjed a Covid-19 járvány idején, a parancsok egymásutánján és a 49-3 (11) visszaéléseken keresztül. alkalommal másfél év alatt). Még azok a franciák is, akik meggyőzték magukat szabadságjogaik ideiglenes korlátozásának igazolásáról, most úgy találják, hogy a túl sok túl sok.

Most az ország ketté van vágva. Egyrészt a lakosság kis harmada nem találkozik semmilyen problémával, és azt szeretné, ha Emmanuel Macron hagyná, hogy a rendszer tovább működjön az ő előnyükre. Másrészt több mint két másik harmad, akik már nem ellenségeskednek, de ugyanabban a gyűlöletben találják magukat. A kollektív érzelmek e fejlődése és az általa keltett egység új.

Az ő szemszögéből az elnök győzött, mióta törvényét „elfogadottnak” tekintik. A gyakorlatban azonban veszített, mivel összehozta ellene az összes szakszervezetet és azt, ami népszerű politikai pártnak számít. Pártjának, a Renaissance-nak (ex-La République en Marche) csak parlamenti képviselői támogatták őt, valamint néhányan, akik azt állították, hogy a Les Républicains volt gaullis párthoz tartoznak. 10 franciából 8-9 ellenzi ezt a szöveget, és most meg van győződve arról, hogy a végrehajtó testületnek semmi köze hozzájuk.

A köztársaság a szó valódi értelmében olyan rezsim, amely az általános érdeket helyezi mindenek fölé. Azzal, hogy ilyen mértékben megosztotta az országot, az elnök elárulta őt. A demokrácia olyan intézményforma, amely hangot ad az embereknek. El is árulta. A helyzet mára blokkolt, és az ország kormányozhatatlanná vált. A következő hónapokban vagy akár években nem születhet fontosabb döntés.

Csak a néphez folyamodás oldhatja fel a demokratikus intézmények akadályait. Az Ötödik Köztársaság alkotmánya több megoldást is kínál. Az elnök feloszlathatja a közgyűlést és általános választást írhat ki. De az biztos, hogy a pártja porrá lenne. Kiírhatna egy népszavazást is, de kétségtelenül elveszítené. Ezért nem tesz semmit, és bezárkózik az Élysée-palotába bulizni.

A nyugdíjreform a Macron-módszer kudarcát jelzi: az elnök megígérte, hogy a jobb/bal megosztottság fölött lesz, egyszerűen megmutatta, hogy sem egyiket, sem a másikat nem elégíti ki.

A kommentelők azon tűnődnek, hogy Emmanuel Macron miért helyezte magát ebbe a csapdába önként? Mire törekedett? Ezekre a kérdésekre nincs politikai válasz. Talán gazdasági válasz: a felosztó-kirovó nyugdíjak szabotálásával akarja megelőlegezni a tőkefedezeti nyugdíjat. Talán lélektani válasz: közömbös mások sorsa iránt, szereti őket sokkolni (első megválasztásakor szociopata viselkedését vettem észre). Ha ezt a hipotézist követjük, akkor csak akkor talál majd enyhülést, ha teljesen hiteltelenné teszi az 1958-as alkotmányt, és megszerzi azt a bizonyosságot, hogy ő az Ötödik Köztársaság utolsó elnöke.

Emmanuel Macron politikai öngyilkossága és az a vágya, hogy az ország vele együtt összedőljön, nagyon mély válságot takar. Nem véletlenül választották a franciák sorra egy amerikai ügynököt az ország élére, Nicolas Sarkozyt, aki lerombolta Franciaország függetlenségét, és megsértette az európai alkotmányról szóló népszavazás eredményét azzal, hogy ugyanazt a szöveget parlamenti csatornákon fogadta el; majd egy kispolgár, François Hollande, aki a köztársasági elnöki posztot vaudeville-vé változtatta; és végül egy befektetési bankár, aki az Elysée-palotát amerikai multimilliárdosok koktélpartikjának fogadótermévé tette. Négyszer (újraválasztották Emmanuel Macront) a franciák vállalták a felelősséget ezért a pokolba süllyedésért.

Ma 20-25%-os élelmiszer- és energiainflációval kell megküzdeniük. A terület több mint felében már nincs orvos, a kórházak pedig bezárják a sürgősségi ellátást. Mindenekelőtt azt veszi észre mindenki, hogy semmi sem megy jól: az oktatási szint nagyon vészesen összeomlott, a rendőrség már nem tudja fenntartani a rendet, az igazságszolgáltatásnak két éven belül nincs lehetősége semmit tenni, a hadsereg nem tud reagálni nagy intenzitású hadviselés. A problémák olyan sokak, hogy az ember nem tudja, hol kezdje.

A franciák kezdik belátni, hogy a közszolgáltatásokat nem foltozni kell, hanem át kell alakítani az új realitások szerint: a termelőeszközök számítógépesítése és a kereskedelem globalizációja. Egyesek szerint a válság 2007-ben kezdődött, amikor a Parlament megszavazta a népszavazáson elutasított szöveget; vagy megint mások szerint 2005-ben, a párizsi külvárosok zavargásával; hacsak nem 1990-ben a franciák részvételével az Egyesült Államok Öböl-háborújában. Mégsem találja magát az ország abban, amivé politikai osztálya lett, és még kevésbé abban, hogy milyen politikát vezet.

Az ország modernizálásának ígéretével megválasztott Emmanuel Macron ma úgy jelenik meg, mint aki gátolja annak átalakulását, aki megakadályozza egy új társadalom kialakulását.

A franciák, akik 1789-ben kezdeményezték a régi rendszer megdöntését és a modern társadalom megteremtését, remélik, hogy újabb kezdeményezést tesznek egy új világ megteremtésére. Válogatás nélkül tudják, hogy Afrika ugyanakkor kiszabadul a francia kormányok uralma alól, Oroszország és Kína pedig átszervezi a nemzetközi kapcsolatokat, de ezekben a témákban nagyon keveset tájékozottak.

Nagyon meglepő megfigyelni egy új paradigma iránti szomjúságukat és az erőszakos forradalomba való belemerüléstől való félelmet. A válság megoldásához elég lenne, ha politikai osztályuk hallgatna rájuk, ahogy XVI. Lajos király tette a forradalom legelején. De a siketek párbeszédének vagyunk a tanúi. A nyugdíjreformról folytatott tárgyalások során a kormány semmit sem engedett a szakszervezeteknek. Másrészt megsokszorozta a módosító indítványokat a parlamenti képviselőkkel, a néppel folytatott párbeszédet a politikai osztály belső vitájává alakítva. Ez a hozzáállás bezárta a békés kilépés minden ajtaját.

A franciák már észrevették a „nagy viták” és más „polgári egyezmények” ürességét. Macron elnök már felszólított erre. Részt vettek, de javaslataik elvesztek egy bürokratikus útvesztőben. Ezért nem lesz lehetséges újrajátszani számukra ezt a bájos színrevitelt.

Az elkövetkező hónapokban és években semmi sem változhat. A kormány a továbbiakban nem fogadhat el egy szöveget az Országgyűlésben, és mindenesetre a tisztségviselői sem engedelmeskednek annak. A problémás fájlokat a halmok aljára teszik, és körbehúzzák őket. A franciák többé nem fognak tudni tiltakozni anélkül, hogy ne nehezedjen rájuk vad elnyomás, ahogy az már a sárgamellényeseknél történt.

A 2024-es európai parlamenti és a 2026-os helyhatósági választások alkalmat adnak arra, hogy az Élysée házigazdáját egy kicsit jobban elszigeteljék távozása előtt, 2027-ben. Hacsak természetesen nem ismeri el, hogy az ország akadályainak feloldásának egyetlen módja az, hogy hogy mondjon le.

f

Csatlakozz közösségünkhöz:

Regisztráció (Tagság)!

Közösségei elérhetőségeink:
| Szieszta-WebSite | Telegram | Facebook | 
| Instagram | Twitter | Vkontakte | AnonUp | Patreon |